Nemsokkal ezelőtt valaki szánalmasnak nevezett facebookon, levélben. Nem zavart, hogy nem hívott fel, nem zavart, hogy nem adott ész érveket - elfogadtam, hogy annak tart. Nem, nem fogok most óvodás módon ,,de én nem is vagyok szánalmas" mondatokat írni, valamint nem is akarok meggyőzni ennek az ellentettjéről senkit. Egyszerűen csak leírom, hogy ki is vagyok én - ha már blogot vezetek és magamon keresztül mutatom be a világot. Amit ti is ismertek.

A legfontosabb a családom. Úgy neveltek fel, hogy soha ne adjam fel és mindig emelt fővel álljam a sarat - bármit is gördítsen elém az élet. A szüleim, nagyszüleim, unokatestvérem és úgy mindenki tekintetében szerencsés ember vagyok. Sokat tanultam tőlük és sokat is kaptam.

Barátaim. Nincs sok, sőt egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány ember nevezhető barátomnak. Ez így van rendjén. Nálam sokkal okosabb emberek is azt mondták, hogy az embernek az élete során nincs sok barátja, inkább kevés igazi van. Ez nálam sincs másképpen. Van, akit 10 éve, van akit 5-6 éve ismerek. És a fél karom odaadnám értük.

Tettem rosszat. Tudom. De tanultam is belőle. Igyekszem jól élni. Nem tudom, hogy kell, de a visszajelzések alapján nem vagyok rossz ember. Ha arról van szó, hogy valakivel összevesztem, akkor az ajtaja elé álltam és nem közösségi portálokon üzengettem, arctalanul.

Egyszerű céljaim vannak: két diploma, egy felsőfokú nyelvvizsga, egy lakás valamilyen városban, és egy barátnő, akit feltétlenül szerethetek. Vigyázni azokra, akiket szeretek és vigyázni magamra, hogy akik szeretnek, velem lehessenek minél tovább. Ennyi az egész.

Miről szól ez a bejegyzés? Nem biztos, hogy csak rólam.Szól egy kicsit arról a világról is, ami körbevesz. Szóval. Szánalmas ember vagyok.

Soha nem fényeztem magam, ezért nem tudom milyennek érzem, hogy látnak az emberek. Sőt, lehet, hogy nincs is okom bármi ilyesmire. Az, hogy szánalmasnak tartanak, vagy nagyképűnek, minden bizonnyal azért van, mert valamit vétettem.

Nem értettem meg őket? Túlságosan különböznek tőlem? Nem tudom. Viszont azt tudom, hogy kik és mit tettek, ami felett szemet kellett hunynom. Nem is bántok meg senkit, hiszen az élet mindenkit oda pakol, ahová való. És ez így is van.

Megkérdeztem a szüleimet, hogy szánalmas vagyok-e. Megkérdeztem a barátaimat is. Megkérdeztem azokat, akik fontosan nekem. Ők azt mondták, hogy nem értik miért lennék az. Mert szeretnék két diplomát?Egy lányt,akivel élni is lehet?Nyelvvizsgát?Jó munkát?Városban lakni?Inni a hideg estéken teát?Fotózni, ahogy én szeretnék?

Ha majd elrontok valamit, azt azok fogják észrevenni, akik fontosak nekem. Engem nyugodtan el lehet dobni. Megtették már páran, de konkrétan nem érdekel.

Most nagyon jól vagyok, minden rendben van. Olyan élményekkel gazdagodom, amelyek megtanítanak sok-sok dologra. A feltétel nélküli szeretetre, ami kis okoskodással megérthető. A nemesítésre, melyet a munka öröme ad. Az utazásra, mely felnyitja a fáradt szemet. A nyugalomra, amely a test bölcsője és óvója. Szóval köszönettel tartozom azoknak az embereknek, akik olyanná tettek, mint amilyen most vagyok.

Család, barátok, szeretet, hobbi, utazás. Egyszer élünk gyerekek. Nem érek rá foglalkozni azokkal, akik csak keresztezik az életem. Én azokkal vagyok, akik mellettem jönnek és nem keresztül, át rajtam.

Muszáj leírnom egy érzést:

Állok a Kőbányai-megállóban. Hajnali 00:12 van. Mély lélegzetvétel után felhívom a taxit, elmondják, hogy 10 perc és itt vannak értem. Tíz perc csend és nyugalom, csak a város szól hozzám. Egy számomra eszméletlenül fontos embertől jövök, telefonomban fontos emberek smseit olvasom. Nézem a város fényeit, mosolygok. Rám is mosolyognak. Állok,várok. Elgondolkozom - bolond ember ki fél. Nem szabad semmitől sem.

Még 5 perc és itt a taxi. Gondolkozom azon, hogy a kerület, ahová megyek tökéletes lakóhely, közel van mindenhez. Hazafelé pedig azon jár az agyam, hogy de jó is volt ez a nap.

Konklúzió:

Vannak terveim, vágyaim. El fogom érni őket. Van, amit egyedül kell, van, amit veletek. Normális ember vagyok. Vannak nálam jobbak, tudom. Vannak rosszabbak, tudom. Ők is tudják. Szia világ, a nevem úgyis tudjátok. Holnap remélem kapok egy üzenetet, hogy mi a terv jövő hétvégére, mert az ilyen ,,szánalmas vagy" üzenetekre nem tudok válaszolni. Nem azért, mert nem ismerem a helyes választ erre, hanem azért, mert szerintem nem egy felé megyünk. Az ilyen emberek még nem ismerték fel, hogy nem másokat kell megítélni(helyesen,helytelenül,találgatva) és tudtukra adni a célzottaknak - hanem kinyitni a szemüket és fülüket, agyukat. Miért?

Mert az élethez hallani kell, látni és tudni. Mondom az élethez. Mondom hallani, látni, tudni. Ha csak hallottál rólam, kevés. Ha csak láttál, kevés. Ha tudod miről szól az élet, akkor megértettük egymást. Ha tudod is ki vagyok, akkor sem biztos, hogy ismersz.

Ha nem, olvasd újra a blog-bejegyzésem. És újra és újra. Vagy tűzz ki te is nagyobb célokat magad elé, mintsem, hogy önjelölt kritikus legyél. Mert ezért se diplomát, se szerelmet, se nyelvvizsgát, se munkát, semmit nem adnak. Blog-bejegyzésért sem, tudom.

De nekem elég, hogy minden rendben van. Alattam, felettem, mögöttem, előttem, jobb oldalt, bal oldalt lehet felőlem vihar is. Itt benn nincs.

ui.: ,, nem számít egyesek mit gondolnak rólad, egy a lényeg: az egyetlenek szemében kivé lettél"